Valaha az emberek életének fontos részét képezte az éneklés és a táncolás. Ünnepnapokon, de hétköznapokon is dalra fakadtak, táncra perdültek.A mai ember alig táncol (és alig énekel); a fiatalok még csak-csak eljutnak bulikba vagy szórakozóhelyekre, ahol táncolni is tudnak, de a legtöbb ember nem tud elképzelni semmilyen kapcsolatot önmaga és a tánc között.
A tánc a legtöbb ember mindennapjaiból kiszorult, még ünnepnapokon is alig-alig kerül elő (talán csak lakodalmakban), sokaknak pusztán egy távoli művészeti ág, melyet néha színpadon megcsodálnak. Az pedig teljesen lehetetlen a legtöbb ember számára, hogy ő maga is művelje.Pedig tévednek. A táncolás nemcsak a kevesek kiváltsága, hanem mindannyiunké, és nem színpadra száműzendő műalkotás, hanem mindennapi tevékenység kéne hogy legyen!
Mert táncolni jó; nemcsak a testnek, mert megmozgat, hanem a léleknek is, mert felvidít. Táncolni jó magányosan is, de még jobb társakkal!
A táncnak olykor gyógyító, spirituális vagy figyelemfelhívó funkciója is van (volt), gondoljunk csak a törzsek sámánjaira, akik rituális (tánc)mozdulatokkal kísérték orvosi tevékenységüket, vagy az őskori vadászokra, akik a vadászat sikeréért tették ugyanezt. A vajúdó nő (már az, akit hagynak vajúdni, és nem kötözik ki egy kórházi ágyra) is körbe-körbe mozgatja csípőjét. Bizonyos táncok kifejezetten arra szolgálnak, hogy a táncos felhívja magára a másik nem figyelmét, vagy egy-egy eszköz virtuóz használatával a rangsor elejére álljon társai közt; más produkciók pedig kifejezetten erotikus töltetűek.
Nem szabadna, hogy a táncolás kor vagy testsúly, esetleg előképzettség függvénye legyen! Nemcsak a képzett táncművészek rophatják, hanem bárki; az egyén táncában nem az a legfontosabb, hogy művészi élményt nyújtson a többieknek, hanem az, hogy ő jól érezze magát és feltöltődjön!
Egyszer egy nyári táborban voltam segítő, ahol egyik este táncház is volt. A táborvezető kihajtotta az összes gyereket a barakk egyik kijáratán, mire ők visszacsordogáltak a másik ajtón vagy bujkáltak a bozótban. Hiába kértük őket, hogy jöjjenek táncolni, élvezni fogják, el nem hitték, és fancsali képpel tuszkolták egymást előre, mikor erélyesen ki lettek küldve. A kelletlenségben nyilván az is közrejátszott, hogy nem ismerték az adott tánc alaplépéseit (ettől kár volt tartaniuk, hiszen könnyűek voltak), és az is, hogy meg kellett fogniuk ellenkező nemű társaik kezét vagy derekát. (Két nagyobbacska fiú arra a felszólításra, hogy “fiúk, itt van két szép lány pár nélkül, gyertek ide hozzájuk” – ijedtükben inkább egymásba kapaszkodtak.)
Nagyon sajnáltam, hogy a gyerekek nem tudták élvezni a táncot, és valószínűleg soha nem tapasztalják meg, hogy táncban feloldódni csodálatos és felemelő dolog, ráadásul felér egy kedélyjavító kezeléssel, hiszen kizártnak tartom, hogy egy kiadós körtánc után valaki ne érezzen kielégülés-szerű örömet, még ha rossz kedve is volt előtte!
Egyszer egy alföldi szabadtéri rendezvényen, egy táncházban a szervezők arra kérték az embereket, hogy táncoljanak; bármit, amit a testük-lelkük diktál nekik az adott zenére. Talán mondanom se kell, hogy nagyon kevesen mertek kiállni a mezőre és kevesen merték vállalni a mozdulataikat, ellenben buzgón kritizálták és nevették ki a bátrakat, akik mégis beálltak táncolni. Elöl járt a táncban az a traktoros, aki voltaképp dolgozni jött, hiszen a közeli faluból azért küldte az önkormányzat, hogy húzzon ki az árokból egy belecsúszott autót. Ez a férfi félmeztelen, foltozott munkásnadrágban engedett szabad folyást érzelmeinek, és szemmel láthatóan élvezte a mozgást. Aznap ő volt a legbátrabb és legboldogabb ember, de én neki adtam a képzeletbeli “a nap önmegvalósítója” címet is!
Hozzászólás hivatkozás
Szabó Árpád 01 május 2020, 09:41Nagyon szép a mellékelt kép!
