Táncházak éjszakája, XXXI. Országos Szezonnyitó Táncház, Dürer kert, 2020.09.11.
Szégyen vagy nem szégyen, mi nem ismertük eddig a Dürer kertet, de ezután az alkalom után nem is fogjuk elfelejteni.
Délután érkeztünk a helyszínre, ahol már javában tartottak a gyerekprogramok; a felvidéki Kuttyomfitty társulat vásári komédiát adott elő, kézműves foglalkozás is volt, és kamasz táncház a Sarjú Bandával.
A kert az árnyas fákkal és a hangulatos térrel népzene és néptánc nélkül is kellemes, és ha csak ennyi lett volna a program, már akkor is jól éreztük volna magunkat, de a délután csak a langyos bemelegítés volt az esti-éjszakai felnőtt tomboláshoz képest.
Két teremben, egymáshoz képest fél óra eltéréssel kezdődtek az egy órás blokkok, és ez nagyon jó ötlet volt, mert így minden tájegységbe bele lehetett kóstolni, legalább fél órára.
Külön ki szeretnénk emelni a kisteremben a Berka együttes muzsikájával megtartott moldvai táncházat – katartikus élmény volt – és a mezőföldi bemutatót, amit az Alba Regia táncegyüttes seniorainak és zenészeinek köszönhettünk.
A nagyteremben a szatmárit élveztük a legjobban. A hangulat magas fokáról árulkodik, hogy a kíséretünkben lévő kamasz fiú, aki a táncházakban általában csendes megfigyelő szokott lenni, és gyakran kérdezi, hogy „Mikor indulunk már haza?”, most a tánctól csatakosra izzadt ingben, teli torokból üvöltötte, hogy „…talán bizony Angyal Bandi sej, haj, a lovát ugratja!”.
A friss csárdás meg egyenesen fergeteges volt, ahogy a ritmusra egységesen mozgó embermasszaként üvöltöttük (énekeltük), hogy „Én vagyok, én vagyok, én vagyok én…!”.
Hálásak lehetünk őseinknek, akik ránk hagyományozták ezt a hatalmas népzene- és néptánc-kincset, és a táncházmozgalom elindítóinak is, akik nem engedték, hogy a néptánc elszigetelt, halott, színpadi műfajjá váljon. Így tudott a népi kultúra túlélni és széles körben fennmaradni (terjedni), még nagyvárosi környezetben is, és tudott sokak zenei és táncos anyanyelvévé válni.
Hogy valami rosszat is mondjunk erről az estéről, megjegyezzük, hogy jó lett volna, ha a két teremben lett volna alkalmas hely a leülésre (a néhány lépcsőtől eltekintve). Kint a kerthelységben ugyan voltak asztalok és székek, de szeptember közepén, izzadtan már nem biztos, hogy kellemes érzés az éjszakában ücsörögni.
Ez az este azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a hangulat már a táncház elejétől fogva kimagasló. Nem tudom, mi okozta; talán a jó zenekarok, vagy a karizmatikus oktatók, netán a mulatságra kiéhezett résztvevők…
Úgy hírlik, a Dürer kertet bezárják. Sajnáljuk; hangulatos hely volt, és felejthetetlen élményt szereztünk itt. Köszönjük a szervezőknek és a közreműködőknek.
