TáncHázBlog

Ujjé a ligetben nagyszerű, ujjé a ligetben jó! Mondja Zerkovitz Béla nótája, mert ott mindenféle kellemes dolgot lehet csinálni. A felsorolásból kihagyta a táncházat. Pedig május 15-én moldvai táncházban lehetett lejteni a Népligetben. A stílusos nevű Rézeleje zenekar húzta, pontosabban fújta. Megolvadt az aszfalt a táncosok talpa alatt. Ami
nem is csoda mivel a felturbózott zenekar igen jól zengette a rezeket. A harmonika és a dob, tuba hozta a "rockos" ritmust. A rézeleje a pálinkafőzés első fázisában lejövő párlat ami igen erős, mérgező. A Rézeleje zenekar hangzásában is volt valami spiritusz, igen erős, de nem mérgező!   

50. évfordulóját ünnepeltük a modernkori, városi táncházak születésének: 1972. május 7-én rendezték meg az első budapesti táncházat.

A városban több helyen is tartottak megemlékezést, mi a Liszt Ferenc téri rendezvényem vettünk részt.

Délután kettőkor kezdődött a mulatság, szatmári táncokat tanítottak a Bihari Táncegyüttes tagjai; Gál Tibor és a zenekar segítségével egy széki dalt tanultunk, majd a táncrend következett Csiduval, magyarbődi táncok a Vadrózsák néptáncegyüttessel (köztük olyan táncosokkal, akik már az ős-rendezvényen is részt vettek). Mezőségi táncokat táncolhattunk Sánta Gergővel és feleségével, eztán pedig délszláv táncok következtek Rodekné Blahó Márta tanításában, a Kolo zenekarral (a kalotaszegire már nem maradtunk ott).

Kettőkor még csak szállingóztak a nézők-résztvevők, a szatmári táncokat tehát jóformán csak a Bihari együttes tagjai ropták néhány lelkes megemlékezővel. A széki táncrendben közreműködő ... zenekaron megint csak elcsodálkoztunk: hogy lehetnek fiatal koruk ellenére ilyen vérprofi és kiváló muzsikusok? Másoknak egy élet sem elég rá, hogy ilyen jó zenészekké váljanak, nekik meg sikerült kb. 20 év alatt - és ebben már benne volt a járás és a beszéd megtanulása is! 

A széki táncrendre már kezdett gyülekezni a táncházas közösség; a hely még épp elég volt ahhoz, hogy mindenki kényelmesen elférjen.

Túl sokan lettek viszont a résztvevők a magyarbődi táncok idejére; talán érdemes lett volna lejönni a jelképes színpadról a tér kövezetére, hangsúlyozva ezzel is, hogy itt nem színpadi produkcióról van szó. Nem lett volna nagy munka félretenni a sörpadokat és nagyobb teret biztosítani a táncra. Ez azért is tanácsos lett volna, mert a járókelők számára talán nem volt egyértelmű, hogy itt MINDENKINEK szabad táncolni, nemcsak azoknak, akik ismerik a lépéseket. A főváros turisták által kedvelt pontjáról van szó, nem biztos, hogy a külföldiek megértették, hogy közös örömtáncról van szó (idegen nyelvű konferálás nem volt). 

Ez persze nem zavart mindenkit, a - valószínűleg közép-európai legénybúcsút tartó - brit fiatalemberekből álló társaság tetézte a már amúgyis meglévő jókedvét, és bátran beálltak a táncolók közé.      

Megfogyatkozott viszont némileg az örömtáncolók száma a mezőségi alatt. Nem mintha nem lett volna jó hangulat, erről a kirobbanó kedvű Sánta Gergő és felesége, Anna gondoskodtak. Csak épp - ahogy valaki panaszkodott - olyan volt, mintha a Bartók együttes házi próbáján lettek volna a hozzájuk hasonló művészek közt, akik félszavakból is megértik egymást és akiknek kisujjukban vannak a Gergőék által bemutatott bonyolult figurák. Természetesen nem volt kötelező a profi táncosokat leutánozni (nehéz is lett volna), és senki nem tiltotta meg, hogy mindenki azt táncoljon a zenére, amit akar "a maga tanulmánya szerint".

A színpadon összezsúfolódott embermennyiség (nem a tömeg volt óriási, inkább a hely volt szűkös) a délszláv táncok alatt is problémát okozott, de ezt feledtette a Kolo együttes remek zenéje. 

Összességében jól éreztük magunkat, és utólag nagyon sajnáljuk, hogy a belvárosi villámcsődületekre és a többi rendezvényekre nem mentünk el.

A 100. születésnapon mi már valószínűleg nem leszünk ott, de reméljük, 2072-ben is fognak még szatmári táncokat táncolni Budapest utcáin!

Az immáron  20 éves Sukorói Hagyományőrző Egyesület  táncház sorozatot szervezett kicsiknek, nagyok.
Négy alkalom volt, hogy a   helyiek belekóstoljanak egy kicsit ebbe a “városi” szórakozási formába.
A hideg ellenére forró volt a hangulat. Mindenki jól érezte magát. Tetszett , hogy a szövegeket kivetítették,
így én is betudtam kapcsolódni. A zenészek is nagyon lelkesek voltak. Gémberedett ujjakkal is húzták záróra
utáni is a “kemény magnak”. Persze volt kinek mert a profi táncházvezető nem kímélte a színpadot és magával
ragadott mindenkit! Az esemény sorozatról   a Fejér megyei hírportál is megemlékezett!

Remélem a hagyományőrző egyesület megtartja jó szokását, hagyományt teremt
és lesz még táncház Sukorón! 

 Valamikor a nyolcvanas évek elején meg akartam spórolni a beugró árát a Molnár utcai táncházba. Nem szép, de az volt a tervem, hogy besunnyogok.  A zenészeket általában beengedték és elhatároztam, hogy annak adom ki magam. Nagyon kezdő voltam akkor és azt találtam ki, hogy magammal viszem a brácsámat.  Még az is eszembe jutott, hogy elég ha a csak tokot viszem, de ez nagyon nagy csalásnak tűnt úgyhogy elvittem a hangszert is végül.
Simán bejutottam és igyekeztem a brácsától minél gyorsabban megszabadulni. Elrejtettem a körbe elhelyezett székek mögé és beálltam székit tanulni, de előtte a megspórolt pénzből megittam 2 deci bort.
Tanulás közben egy lány nagyon megtetszett  és imponálni akartam neki. Nem volt tervbe véve, hogy én elő is merem venni a hangszert, de valahogy felbátorodtam. A bor meg a lány megtette hatását! Lássa ,hogy  én nem csak ügyesen pattogok itt a parketten, hanem zenész is vagyok!  Erőt vettem magamon és előkotortam a hangszert. Leültem a zenekartól jó messzire de még a  színpadra. Nem szólt rám senki és elkezdtem fűrészelni! Egész jól ment, szinte belemelegedtem  mert igazából nem is hallottam, hogy én mit játszom. Ez egy darabig így ment, már nem tudom ki volt a kontrás szólt menjek már közelebb a mikrofonhoz és játsszak egy kicsit ő elmegy a büfébe, jön mindjárt vissza. Megijedtem, de közelebb húzódtam és akkor tapasztaltam meg, hogy én tulajdonképpen mit is játszom. Halmos Béla csak a 90-es évektől zenélt a Kalamajka táncházban, de éppen akkor ő volt a  prímás. Egyből észrevette, hogy valami nem stimmel és a legismertebb széki dallamok közül is a legismertebbeket kezdte játszani.

 

Rendesen leizzadtam és már nem is tartottam magamat olyan jó fejnek, hanem nézegettem a büfé felé, hogy mikor jön már a felmentő váltás. Szerencsétlenségemre bizony nem érkezett meg és lement a széki táncrend. Teljesen megsemmisültem. Föl se mertem nézni Bélára. Ebből biztos nagy lecseszés lesz! Sebtében  összepakoltam és igyekeztem elhúzni az irhámat.

De akkor odajött  Béla és azt mondta: “ Jó lesz ez, alakul! ” .

Akkor ez nekem annyira  jól esett, annyi biztatást adott! Ráadásul az imponálás is eredményes volt! 

Sokan járhattak így: elvetődtek hagyományos népzenés bálokba (1990 előtt gyakoriak voltak még Erdélyben), átmulatták az estét, megtanulták a táncot, táncházba jártak, előbb-utóbb hangszert ragadtak a kezükbe, majd saját tapasztalataikat másokéval összevetve elmélkedni kezdtek…

Nyugaton a Középkor végén (reneszánsz kor, 16. század) megjelentek a páros táncok, majd kezdték átvenni a közösségi táncok helyét. (A Középkort máig sötétnek tanítják, részben a forrás- és emlékhiányos 300 év, az Illig elmélete szerint sose létezett, jobbára hamis kódexekből ismert korszaka miatt. A magyar krónikák is az ő teóriájával harmonizálnak.)

Jobb lett a világ az Újkor kezdetétől máig? Mi történt?

A keleti kereszténység fővárosát, Konstantinápolyt elfoglalták a muszlimok (1453) – nyugaton újabb egyházszakadás a reformációval (Luther 1517, Kálvin 1542) – Kolombusz után felvirágzott a rabszolga-kereskedelem – a Magyar Királyságot megszállta a török és a Habsburg…

Az Újkor kezdetével a kör- és lánctáncok is pusztulni kezdtek. A ma használt nemzetközi „tánc/táncol” kifejezést korábban Európában nem ismerték, a különféle hagyományos magyar néptáncok egyedi nevei máig fennmaradtak. (pl.: forgatós) „A páros tánc két ember nyilvános magánügye, egymást élvező öröm-kapcsolatának bemutatása. (Ezek kialakulása) rohant végig egykor Európán, új szót, fogalmat és életérzést sodorva magával: ez már az (új névvel illetett páros) Tánc.”

Szerencsére, jobbára Európa keleti felén, az „ortodox törésvonalon túl” megmaradtak a körtáncok. Ismét Andrásfalvy Bertalan szavait idézzük: „(Szemben azzal) ahová eljutott a reneszánsz szabadossága, individualizmusa, ameddig a nyugati kereszténység terjedt… a Magyar Királyság keleti határain túl kezdődött az ortodoxia világa, ahová már sem a clunyi reform, sem Szent Ferenc forradalma, sem a reneszánsz, sem a reformáció, sem a barokk szellemisége nem hatolhatott be társadalmat és gondolkodást átalakító erővel…”

Minthogy Magyarország a törésvonalon, de annak nyugati oldalán terül el, a körtánc az ország belső (Trianon után megmaradt) területén ma már csak gyerektáncként vagy leány karikázóként ismert, a 20. század első fele kikoptatta az életből. A keleti országrészben, Erdélyben viszont (Mezőségen, Széken) még négyes formában megmaradt a 90-es évekig. Ma már a táncház-mozgalom élteti újra, ország-világ szerte.

A Keleti-Kárpátok völgyeiben, azaz az ortodoxia határán élő katolikus gyimesi csángóknál már megmaradtak a sortáncok, a hegyláncon túl élő katolikus magyar csángóknál pedig a körtáncok is. Ez a Kárpátokon túli terület gyepűként Magyarország védelmét szolgálta a középkorban. A nyugattól, (felvilágosodástól, forradalmaktól, liberalizmustól), a fővárosoktól (Budapesttől, Bukaresttől) való messziség, a kommunizmusban pedig az elzártság megvédte a hagyományt, a néptáncot, kézművességet. De 1990-től a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom, a tervezett avulás, a helyi gazdaságok és a falvak tönkretétele, a (részben reklámok és média által kiváltott, munka és pénz miatti) kény-szeres elvándorlás (főleg Olaszországba), a TV, google és társaik alaposan feldúlták, felszámolták a hagyományt és a közösséget is.

A körtáncban az egyének egy lénnyé, egy organizmussá válnak. Ehhez tánctudás is kell, melyet hajdan kisgye-rekkortól játszva sajátíthattunk el. Manapság, felnőttként kezdve (mint pl. autóvezetésben is) sokkal nehezebb ez. A moldvai táncok lépései egyszerűek, ugyanakkor egyetlen félrelépő is elronthatja a közösség táncát. Nehezebb megtanulni egymás erős tartását a különböző körtánc-fogásokban (kezes, öves, hátul kereszt, szerba vállfogás), a szom-szédokra és egyben a teljes körre, annak formájára figyelést, ügyelést, az összhang-keresést és megtalálását.

A körtáncot az összes résztvevő alakítja: Tempó választással, a kör formálásával, dobogással, dinamizmussal, énekszóval. Nincs kiválasztott vezető. Lehetőség van a két szomszéd segítésére, tanítására, de hibázásra is. Lehet beszélgetni is, vagy csukott szemmel elmélyülni, érezni, bízva a többiek tartásában, vezetésében.

Fontos a körben táncolók száma, éneklő tudása és kedve, a közösség milyensége, a zene minősége, a helyszín hangulatossága, a padló típusa, a fények… Ne vonhassa el figyelmünket a közösségről, a zenéről, a jelenlévőkről semmi. (Se filmfelvétel készítés, vaku, illetlen feltűnősködés.) Csak a jelen, a jelenlévő közösség a fontos, nem a világhálónak vagy visszaemlékezés céljára készülő felvétel . Időt kell szánni a tánc megtanulására, és hosszú táncalkalmakra, ahol más stílussal nem váltakozik a zene, a tánc. Egyetlen tánc is, ha elég hosszú, esélyt ad a mozgás, a közös érzés megtapasztalására.

A kapcsolat kétirányú egyén és közösség között. A kör tanítja, igazítja, mozgatja a részét, az egyéneket, és az egyes táncosok adják össze a kör létét, mozgását. A szerves egységet, a közös tudatot, valódi közösséget. A körtánc megtartó erőt ad az összetartozás révén, így a kisközösségeket is élteti. 

Akik körtáncokat járnak, talán jobban tudnak figyelni a többiekre, együttműködni, demokratikusan élni.  Azaz egy kis közösségben úgy létezni, hogy senkit ne bántsunk, mindenkire figyeljünk, irgalmasok legyünk, méltányosak, igazságosak. Akkor jó nekem a körtáncban, ha a többieknek is jó. Ez összeegyeztethetetlen a többszáz éves kapitalista, ma globalista valóságunkkal.

A csángóknál (Gyimesben és Moldvában is) a páros tánc is sokkal szorosabb egységet képez a két táncos közt, mint más tájakon. Ugyanúgy kell egymást (kölcsönösen, egyenlően, „demokratikusan”) tartani, eggyé válni, mint a körtáncban. Másfelől a moldvai csángó párok egy nagy kör mentén haladva összességében is egységet alkotnak, a párnak (vagy a vezető fiúnak) az egész körre figyelemmel kell lennie. Tehát a közösségi körtánc nem bomlott fel teljesen, a páros tánc sokat megőrzött jellegéből.

Az egyház a középkorban még táncolt … A templomi és temetői liturgikus táncokat az 1279-es budai zsinat  tiltotta be. Ma inkább csak kisebb egyházi közösségekben illetve Európán kívüli tájakon él a templomi tánc .

A nyugat… Vajon például a spanyol nép gazdagodott az óriási aranybehozatalból? A pénzvilág hozta a közösségek szétesését? Ki akarta ezt? Jó volt mindez? Mi egyéb történt a Középkor után?

Az anyák gyárakba, munkába kényszerültek otthonról, a falusi családok a természetből a szűkös-járványos városokba. A szülés egy drága és kellemetlen kórházi beavatkozássá változott. A legbensőségesebb kapcsolat, a szoptatás helyett az újszülött tápot kap.  A család és a barátok félreállításával idegenek, intézmények, bölcsődék, iskolák a gyerek társai, oktatói. Az idősek az állam kegyelemnyugdíján élnek, nincs szükség rájuk nagyszülőként, és mint az unoka társaságára, tanítójára sem. Otthonokban magányoskodnak. A virtuális „nagy testvér” helyettesíti és ellenőrzi az emberi kapcsolatokat. 2020-ban – maszkban – már a mosoly, mint kapcsolatjavító jelzés is tiltott, nincs mise, esküvő, kézfogás, tánc...

Örvendetes ugyanakkor, hogy ma nyugaton is újra (?) keresik a körtáncot. Az 1970-es évektől megjelent és terjed a „szakrális-” és a liturgikus körtánc is.

…Csoporttudat, mint egy hosszú útra induló szárnyaló madárrajnál… Esőcseppek a folyóban…

…A kényszer a néptáncban ártalmas… Ez az iskolai, órarendi táncház-tánctanítás veszélye…

…Körtánc, körforgás, keleti gondolkodás, anyagi világ körforgása, a környezet védelme…

…A rövid dallamok ismétlődése, a lélegzetvétel, a vonó le-fel járása is a végtelen kör…

…Az évkör ünnepei… folytonos tánccal…

Szépszerével együttes, 2020, Budapest

Sámsondi Kiss Gergely, Gyulai Farkas

Táncházak éjszakája, XXXI. Országos Szezonnyitó Táncház, Dürer kert, 2020.09.11.

Szégyen vagy nem szégyen, mi nem ismertük eddig a Dürer kertet, de ezután az alkalom után nem is fogjuk elfelejteni.

Délután érkeztünk a helyszínre, ahol már javában tartottak a gyerekprogramok; a felvidéki Kuttyomfitty társulat vásári komédiát adott elő, kézműves foglalkozás is volt, és kamasz táncház a Sarjú Bandával.

A kert az árnyas fákkal és a hangulatos térrel népzene és néptánc nélkül is kellemes, és ha csak ennyi lett volna a program, már akkor is jól éreztük volna magunkat, de a délután csak a langyos bemelegítés volt az esti-éjszakai felnőtt tomboláshoz képest.
Két teremben, egymáshoz képest fél óra eltéréssel kezdődtek az egy órás blokkok, és ez nagyon jó ötlet volt, mert így minden tájegységbe bele lehetett kóstolni, legalább fél órára.

Külön ki szeretnénk emelni a kisteremben a Berka együttes muzsikájával megtartott moldvai táncházat – katartikus élmény volt – és a mezőföldi bemutatót, amit az Alba Regia táncegyüttes seniorainak és zenészeinek köszönhettünk.

A nagyteremben a szatmárit élveztük a legjobban. A hangulat magas fokáról árulkodik, hogy a kíséretünkben lévő kamasz fiú, aki a táncházakban általában csendes megfigyelő szokott lenni, és gyakran kérdezi, hogy „Mikor indulunk már haza?”, most a tánctól csatakosra izzadt ingben, teli torokból üvöltötte, hogy „…talán bizony Angyal Bandi sej, haj, a lovát ugratja!”.
A friss csárdás meg egyenesen fergeteges volt, ahogy a ritmusra egységesen mozgó embermasszaként üvöltöttük (énekeltük), hogy „Én vagyok, én vagyok, én vagyok én…!”.

Hálásak lehetünk őseinknek, akik ránk hagyományozták ezt a hatalmas népzene- és néptánc-kincset, és a táncházmozgalom elindítóinak is, akik nem engedték, hogy a néptánc elszigetelt, halott, színpadi műfajjá váljon. Így tudott a népi kultúra túlélni és széles körben fennmaradni (terjedni), még nagyvárosi környezetben is, és tudott sokak zenei és táncos anyanyelvévé válni.

Hogy valami rosszat is mondjunk erről az estéről, megjegyezzük, hogy jó lett volna, ha a két teremben lett volna alkalmas hely a leülésre (a néhány lépcsőtől eltekintve). Kint a kerthelységben ugyan voltak asztalok és székek, de szeptember közepén, izzadtan már nem biztos, hogy kellemes érzés az éjszakában ücsörögni.

Ez az este azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a hangulat már a táncház elejétől fogva kimagasló. Nem tudom, mi okozta; talán a jó zenekarok, vagy a karizmatikus oktatók, netán a mulatságra kiéhezett résztvevők…

Úgy hírlik, a Dürer kertet bezárják. Sajnáljuk; hangulatos hely volt, és felejthetetlen élményt szereztünk itt. Köszönjük a szervezőknek és a közreműködőknek.